2014. március 27., csütörtök

34. rész



34. rész
*Minseo szemszög*

- Uramisten, veletek meg mi történt? – kérdezte Sehun, mikor a nappaliba ért ő is, ahol már lassacskán összegyűlt a társaság. Kris és Xiumin Luhant vették kezelésbe, míg D.O és Chen Layt fektették a kanapéra, Chanyeol és Kai pedig Dórit segítették fel a földről.
- Tudja valaki, hogy pontosan mi a fene történt? – kérdezte Suho idegesen, de senki nem tudott felelni.
- Fogalmam sincs. Amikor odaértem, mind a hárman ilyen állapotban voltak, de senki más nem volt ott – mondta Kai.
- Dóri! – futottam oda azonnal barátnőmhöz, amikor a nagy zajongásra lerohantam az emeletről. A látvány felért egy enyhe sokkal, és pár pillanatig csak döbbenten álltam az ajtóban. Nem gondoltam, hogy ennek a látogatásnak ez lesz a vége. De mégis mi történt? Nem kellett feltennem a kérdést, anélkül is tudtam, mi a válasz.
   Leültem Dóri mellé, és szorosan öleltem magamhoz. Dóri csendben bújt hozzám, és két kézzel kapaszkodott belém, miközben könnyei ismét útra keltek. Simogattam a hátát, remélve, ettől valamelyest megnyugszik.
- Hogy vannak a fiúk? – néztem a két másik „áldozatra” aggódva.
- Kimerültek és Luhan rettentő nagy sérülést szenvedett, de rendben lesznek – nyugtatott meg Tao.
   Percekig nem szóltunk egymáshoz. Mindenki feszülten ült vagy éppen állt és egymás között cikázott a tekintetünk. Mivel senki nem tudta, mi történhetett pontosan, tétlenek voltunk.
- Úristen… - kaptam hirtelen szám elé a kezem, és lassan én is sírni kezdtem. – Ne, csak ezt ne! – zokogtam egyre erőteljesebben, ahogy szemeim előtt megjelentek a Sangsoo lakásán történtek. Akarva akaratlanul, de beleláttam Dóri gondolataiba, és nem tudtam megálljt parancsolni. Sajnos még nem voltam elég erős, hogy kontrollálni tudjam, és csak azt lássam, amit akarok.
    Láttam Dóriékat, ahogy toporognak az ajtó előtt, majd bemennek, és megpillantják Sangsoo holttestét. De nem csak láttam, hanem szinte éreztem is azt a bűzt, amit ők éreztek. Mintha én is ott lettem volna, mintha én lettem volna a negyedik személy, aki velük ment.
- Mi a baj, Minseo? – ült le mellém Tao, és fél karjával magához ölelt – Mit látsz? – kérdezte.
   Nem bírtam válaszolni a kérdésére. Testem csak rázkódott a sírástól, ahogy egyre élesebben és erőteljesebben kirajzolódott előttem a bonyodalom. Ahogy Dórit a földre lökik, ahogy Luhant hasba szúrják, ahogy Lay minden erejét összeszedve küzd Luhan életéért. A kétségbeesés, a halál közeli állapot, a félelem és végül a remény, amikor Luhan ismét fellélegzik.
   Szörnyű volt. Mintha a saját bőrömön tapasztaltam volna meg azokat, amiket ők ott hárman.
   Ki a fene volt erre képes? És legfőképp: miért?
- Minseo, mit látsz? – szorította meg a kezem Tao bátorításképpen, hogy kifejezze, mindannyian mellettem állnak – Tudom, hogy nehéz és borzalmas, de tudnunk kell és te vagy az egyetlen, aki beszélni tud erről.
- Sangsoo… Luhan… Lay… Dóri… - csak a nevüket tudtam ismételgetni, de tudtam ez nem elég. Vettem egy nagy levegőt, összeszedtem minden erőmet, hogy legalább egy értelmes mondatot ki tudjak nyögni. – Sangsoo meghalt… megölték… halott volt, mire odaértek. És ott voltak… még ott voltak… tudtak arról, hogy odamennek. Tudtak arról, hogy meglátogatják Sangsoot, ezért ölték meg.
- Kicsodák? Kik voltak ott? – tették fel többen is egyszerre a kérdést.
- Shinwoonak a barátnője és az egyik társa – reszkettem még mindig a félelemtől – Aztán megtámadták őket… Luhant hasba szúrták… túl sok a vér… - hangom elcsuklott és ismét felzokogtam. Tao magához ölelt, én pedig mellkasába fúrtam fejemet és úgy sírtam tovább.
- Ennyi elég lesz szerintem… - mondta Tao, a többiek pedig csak helyeslően bólogattak.
- Hol van Baekhyun? – mászott ki az ölemből Dóri, és rémült tekintettel nézett körbe. - Hol van Baekhyun? Miért nem jött még haza? Itthon kéne már lennie! Mi van, ha baja esett? – kezdett pánikba esni, mire Chanyeol mellé ült és most ő ölelte magához.
- Már úton van, percek kérdése és itthon lesz – válaszolta Kris, és amint ezt kimondta, Baekhyun toppant be.
- Mindenki jól van? – nézett körbe a társaságon, miközben helyet foglalt Dóri mellett és vigasztalóan ölelte magához. Xiumin már értesítette a történtekről, így olyan gyorsan jött haza, amilyen gyorsan csak tudott.
   A fiúk felvázolták neki a helyzetet és azt, amit tőlem megtudtak. A hangulat feszültséggel és aggodalommal volt tele. Baekhyun és Dóri felmentek a szobába lepihenni, Tao pedig engem kísért fel a szobájába és aludt velem aznap éjjel, míg a csapat másik fele leköltözött a nappaliba Luhan és Lay mellé.

*

*Másnap*
   Kora reggel talpon voltunk mindannyian, vagy legalábbis ami a fiúkat illeti. Dóri épp ébredezett, és mikor kinyitotta szemeit, Baekhyun mosolygós arcával találta szembe magát, aki egyből egy puszit adott a lány homlokára.
- Hogy vagy? – kérdezte és aggódva pillantott barátnője fején lévő sérülésre.
- Még fáj és borzalmasan érzem magam, de az, hogy itt vagy mellettem, sokat jelent – mosolyodott el halványan és most ő adott egy puszit a fiú arcára – Luhan és Lay hogy vannak?
- Nem tudom, még nem voltam lent. Nem mertelek egyedül hagyni – simított végig a lány arcán.
- Menjünk le, nézzük meg őket. Aggódom értük – mászott ki az ágyból Dóri, és Baekhyun segítségével lement a nappaliba.
   Luhan és Lay még nagyban aludtak a kanapén, így a páros Xiuminnal és Chanyeollal bevonultak a konyhába, hogy ne ébresszék fel őket, bár ebben az állapotban még ha bomba robbant volna se keltek volna fel.
- Na? Felébredtek valamikor az éjszaka folyamán?
- Nem. De sok idő kell, mire regenerálódnak. Elképzelhető, hogy még néhány napig nem fognak felkelni, szóval ne aggódj, a nehezén már túl vannak – mondta Xiumin – D.O. csinált reggelit, jó lenne, ha mindketten ennétek valamit – vett elő két tányért, és eléjük rakta.
- Köszönjük – mondták mindketten és nekiálltak a tojásrántottának.
- Amint Lay felépül, téged is meggyógyít – felelte Channie néhány perc csend után.
- Nem szükséges – legyintett Dóri – Majd elmúlik.
- Viccelsz? Az nem csupán egy karcolás. Simán elvérezhettél volna. Lay meg fog gyógyítani, nem kerül neki semmibe – akaratoskodott továbbra is Chanyeol.
- Nem kell, hogy azonnal legyengüljön miattam, miután felépült. Jól vagyok.
- Igaza van Chanyeolnak. Ha felépül, meg se kottyan neki, szóval ne vitatkozz. Meggyógyít és kész – szállt be a vitába Baekhyun, és Dóri folytatta volna tovább, ha nem libbentem volna be én is a konyhába.
- Jó reggelt – köszöntek kórusban, mire álmosan visszaintettem.
- Minden okés? – nézett rám aggódva Dóri. – Elég sápadt vagy.
- Aha, csak a szokásos. Szétrobban a fejem. – masszíroztam halántékomat. – Te hogy érzed magad?
- Fogjuk rá, hogy jól vagyok. De majd csak akkor fogok megnyugodni, ha végre felébrednek Luhanék.
- Minseo, D.O. főzött neked gyógyteát. Állítólag jó a fejfájásra, bár tény, hogy neked a képességed miatt van, de azért egy próbát megér – tolt elém egy nagy bögre, gőzölgő teát, én pedig egyből beleittam.
- Hú, ennek egész kellemes íze van – kortyoltam bele, és legközelebb csak akkor szólaltam meg, miután megittam.
   Néma csendben reggeliztünk tovább, senki nem tudott mit mondani. Még mindig éreztem a félelmet és a feszültséget a levegőben, és ettől kényelmetlenül éreztem magam. Rengeteg kérdés cikázott a fejemben a tegnap történtekkel kapcsolatban és még most is láttam magam előtt, amit Dóriék megéltek. És ahogy Dórira néztem, szinte biztos voltam abban, hogy az ő fejében is újra és újra lejátszódnak az események.
   Rettegtem. Hiába tudtam, hogy a srácokkal biztonságban vagyok, mégis féltem. Betörtek a lakásunkba, a kávézóba, ebbe a lakásba is és pont ebben a konyhában támadtak meg minket, és akkor itt van a tegnap este, és most két barátunk is kiütötte magát. Mégis mi a fene folyik itt? Kik akarnak minket ennyire? És mégis miért? Mit akarnak tőlünk? Hogyan állíthatnánk meg őket? Nem veszik észre, hogy tizenkét ember védelmez minket, még így is megpróbálnak kárt tenni bennünk? És mi van, ha pont emiatt támadtak rá Luhanékra és Layre? Mi van, ha folyamatosan akarják a fiúkat megölni? És mégis… honnan a fenéből tudják mindig, hogy hol vagyunk, és mi miért nem tudunk róluk semmit?
   Fejembe éles fájdalom nyilallt, és kezeimbe temettem arcomat. Egy pillanatra megszédültem, és szinte biztos voltam abban, hogy emiatt a sok kérdéstől.
- Minden rendben? – simított végig karomon Tao és aggódva fürkészte az arcomat – Nem akarsz inkább visszafeküdni aludni? Pocsékul festesz.
- Nem, jól vagyok – emeltem rá tekintetem, majd Dórira néztem – Hogy értette Shinwoo nője azt, hogy kellünk a főnökeiknek? És miért élve?
- Főnökök? Ezekszerint valaki irányítja őket? – lepődött meg Baekhyun és értetlenül pillantott körbe a társaságon.
- Fogalmam sincs. Én azt hittem, Shinwoo nője akar bosszút állni, de úgy néz ki, tévedtünk – húzta el a száját Dóri és idegesen sóhajtott fel – Csak tudnám, hogy miért vannak mindig előttünk egy lépéssel? Honnan tudják, hogy éppen mit akarunk? Honnan tudtak Sangsooról? Honnan tudták, hogy mikor megyünk oda? Mintha folyton itt lennének körülöttünk, mintha lenne közöttünk egy beépített ügynök vagy nem tudom.
- Szerinted valamelyikünk áruló? – döbbent meg Xiumin.
- Nem, persze, hogy nem úgy értem. Senki nem csap be közülünk senkit, ezt már bebizonyítottátok. De akkor is… Lehet, hogy lehallgatnak minket?
- Nem hinném, de igazad van. Valahonnét csak tudniuk kell – helyeselt Tao is.
- És ha az ő kis csapatukban is van gondolatolvasó? – kérdeztem – Ha lenne, akkor elég beülni a kávézónkba és máris kihallgathatja a beszélgetéseinket, amiket a főnökünk irodájában folytatunk. Vagy ez hülyeség?
- Nem, ez teljes mértékkel előfordulhat. – rázta meg mérgesen a fejét Chanyeol.
- Srácok, Lay felébredt! – rontott be Kai, mi pedig abban a pillanatban felpattantunk, és kimentünk a nappaliba.
- Hogy vagy? – támadtuk le rögtön, mire csak megeresztett egy fancsali mosolyt.
- Jobban, mint tegnap, de még mindig gyengének érzem magam – pillantott körbe a társaságon, majd tekintete Dórin állapodott meg – Gyere ide, téged nem tudtalak meggyógyítani tegnap – nyújtotta felé a kezét, de Dóri heves fejrázásba kezdett.
- Nem kell, még nem vagy felépülve, ráadásul most ébredtél fel. Pihenj inkább, én megvagyok – tiltakozott, de erre Lay felkelt, odasétált elé, majd kezeit Dóri fejére tette, és meggyógyította a fejsérülését. – Nem kellett volna, de köszönöm – ölelte magához a fiút.
   A nap további részében beszélgettünk, és azon tanakodtunk, hogyan tovább. Hogyan derítsük ki, mi történik, kik akarnak minket, és hogyan kerüljünk eléjük? Ők ismernek minket, tudják, kik vagyunk, de mi még egyszer sem láttuk őket. Hogyan tudnánk megelőzni őket?

   Késő délután volt, amikor Luhan is ébredezni kezdett. Ahhoz képest, hogy mennyire megsérült, már nem látszódott rajta. Igaz, arca sápadt és beesett volt, és látszott rajta, mennyire nincs ereje felkelni, de miután ő is ivott D.O. csodateájából, és evett néhány falatot, máris sokkal jobban nézett ki.
- Mi a baj, Luhan? – kérdeztem tőle. Értetlenül kapta rám a tekintetét, és olyan arcot vágott, mintha valami hatalmas bűnt követett volna el. – Nem hallottam semmit, csupán csak érzékelem, hogy kétségbeejtő gondolataid vannak – tettem hozzá, amitől arcizmai egy kicsit megenyhültek.
- Bármi baj van, nekünk elmondhatod – fogta meg a kezét Dóri, mire Luhan elgyengült, és nem feszengett.
- Én csak… üresnek érzem magam – suttogta, és felült a kanapén. Ujjait idegesen tördelte, és nem mert ránk nézni.
- Miért? Mit nem mondasz el, Luhan? – kérdezte Kris és az ő arcára is aggodalom ült ki.
- Azt hiszem, elvesztettem a képességem… - nyögte ki, mire mindenki egy emberként kiáltott fel.
- Mi? Ezt hogy érted? Biztos vagy ebben?
- Biztos. Úgy érzem magam, mintha valamit elvettek volna tőlem, mintha kiürültem volna belülről. Hiányzik valami, és ez a képességem… - gyűltek lassan könnycseppek a szemeibe.
- Mi? Az nem lehet! Hisz nem haltál meg! – esett kétségbe Dóri is.
- Ez igaz, de halál közeli élményben volt… - szólt közbe Lay – A halálból hoztam vissza. Lehetséges, hogy akkor veszett el?
- És akkor most hol van? Shinwoo nője vehette el? – kérdeztem.
- Várjunk! – emelte fel a kezét Chen – Egy képesség nem tud csak úgy köddé válni. Egy képességet csak elvenni lehet, azt meg úgy, ha valaki meghal. De Luhan él és virul, és igaz, hogy egy pillanatra meghalt, de feléledt, ergo Shinwoo nője nem vehette át a képességét.
- Ha nem vette át, akkor hová lett? – kérdezte értetlenül Luhan.
- Benned van – mutatott Layre a fiú – Nálad van most Luhan képessége.

2014. március 19., szerda

33. rész




33. rész
*Dóri szemszög*

   Épp abbahagytuk a visítást és én kászálódtam ki a szökőkútból, amikor megjelentek a fiúk. Minseoval megint kitört belőlünk a nevetés, és ha Baekhyun nem kap el, visszaesek a szökőkútba.
- Lányok, mi…- kezdett bele zavartan Kris.
- Nem kell magyarázkodni- törölgettem a könnyeim- Férfiból vagytok, nektek is vannak szükségleteitek, csak… az a sikítás!- nevettem.
   A fiúk közül többen zavartan elmosolyodtak.
- Na jó, én azt hiszem bemegyek átöltözni, mert fázok- keltem fel Baekhyun mellől.
   Felmentem a szobánkba, átöltöztem száraz ruhába, megtöröltem a hajam és lementem a többiekhez, akik azóta betelepedtek a nappaliba.
- Pont most mesélte Luhan, hogy neki van egy olyan ismerőse, akinek az a képessége, hogy megtalál másokat- Suho.
- Ő volt az, aki segített nekem kontrollálni a képességem- nézett rám Lulu- Sangsoo volt az, aki rátalált a fiúkra, így miatta vagyok most itt- mosolygott.
- Tudod, hogy hol lakik?- kérdeztem.
- Persze!- bólintott Luhan.
- Akkor elmegyünk hozzá?- kérdezte Minseo.
- Előtte nem eszünk valamit?- nézett a lányra Tao.
- Jézusom, Tao, negyed órája ettél meg egy családi pizzát egyedül!- Minseo.
- Nem egyedül…
- Ettem belőle 2 szeletet…
   Belőlünk kitört a nevetés.
- Délben sütöttem sütit, maradt még belőle, ha nagyon enni akarsz, egyél azt!- mosolyogtam.
   Tao úgy ugrott fel, mint akit seggbe böktek és pár perccel később az összes maradék sütivel jött vissza.
- Azt ne mondd, hogy azt mind meg akarod enni…- hüledezett Minseo.
- Hát pedig azt terveztem…- mondta Tao sütivel a szájába.
- Hát azt nagyon rosszul tervezted- vette ki a kezéből a tálat Kris.
- Héééé, az az enyém!- kezdett el hisztizni Tao.
- Majd mindjárt nyakon váglak, az a tiéd lehet!- Kris.
   Mindenki vett egy szelet sütit, a maradékot pedig visszaadtuk Taonak.
- Óh, basszus…- morogtam teli szájjal.
- Mi az?- fordult felém Baekie. Minseoból kitört a nevetés.
- Mi történt?- kérdezte Sehun kíváncsian.
- Tele van a szája sütivel, és tüsszentenie kell.
   A fiúkból kitört a nevetés, én pedig szenvedtem, hogy ne tüsszentsek senkit nyakon a szám tartalmával.
- Huh…- nyeltem le a sütit- Tudjátok milyen szar volt?
- Szerencsére mindenki szárazon megúszta- Tao.
- Bekaphatod…
- Oké!- mondta és betömött egy újabb szelet sütit.
- De hülye vagy…- nevettem el magam.
- Amúgy… Szerintem nem muszáj mindenkinek mennie- nézett körbe Xiumin- Szerintem menjen el Luhan, Dóri meg max 2 ember és kész!
- Én!- mondta egyszerre Lay és Baekhyun.
- Baek, te nem tudsz menni…- nézett rá Chanyeol- Elfelejtetted, hogy megígérted anyukádnak, hogy meglátogatod őket?!
- Óh, basszus, tényleg!- csapott a homlokára Baekhyun- Pedig úgy terveztem, hogy téged is magammal viszlek- húzott magához közelebb- De akkor majd legközelebb- adott egy puszit a számra.
- Viszont akkor mi el is indulhatnánk- kelt fel Luhan.
   Elköszöntünk a többiektől, és elindultunk Sagnsoohoz. Kb. ¾ órás kocsikázás után lefékeztünk egy kisebb palota előtt.
- Úgy emlékeztem ennél kisebb volt- nézte a házat Lulu.
   Kiszálltunk a taxiból és elindultunk befelé.
- Hány ember lakik ebben a házban?- kérdeztem az ajtó előtt állva.
- Én úgy tudom, hogy csak Sangsoo- mondta Luhan, majd bekopogott.
   Hallottunk valami motoszkálást a házból, ám ajtót senki sem nyitott. Luhan becsengetett, de válasz még mindig nem érkezett.
- Sangsoo, Luhan vagyok!- kiabálta- Valamiről beszélni szeretnék veled. Szükségünk van a segítségedre!
   Megint csak a motoszkálást hallottuk, de válasz még mindig nem érkezett.
- Luhan, nézd, résnyire nyitva van az ajtó!- mondtam.
- Nem tetszik ez az egész…- nézett rám Luhan- Te itt maradsz, mi pedig Layel bemegyünk!
- Nem maradok itt egyedül!- mondtam- Mi van, ha valaki rám támad, amíg ti benn vagytok?!
- És ha benn is veszélyes?- Lay.
- Akkor ne menjünk be! Menjünk inkább haza, és próbáljuk meg máshogy megkeresni…
- Nem tudjuk máshogy megkeresni!- Luhan.
- De…- kezdtem kétségbe esni.
- Dóri… Ha nem szeretnél bejönni, és nem szeretnél itt kinn maradni, hívd fel Kait, eljön érted és hazateleportál.
- Nem hagylak itt titeket!
- Gyere!- fogta meg a kezem Luhan
   Óvatosan benyitott, és amint beléptünk, irdatlan bűz csapta meg az orrunkat.
- Mi ez?- kérdeztem rémülten.
- Fogalmam sincs… Sangsoo!- kiabált Luhan, azonban válasz most sem érkezett.
   Elindultunk a nappaliba, ami nagyon rossz döntés volt. Az egyik fotelben Sangsoo ült, a nyakán egy hatalmas vágás, a ruhája tiszta vér volt, és az arca elszürkült és felpuffadt. Belőle áradt az az iszonyú bűz.
- Úristen!- kaptam a szám elé a kezem, miközben könnyek gyűltek a szemembe.
- Tűnés innen ki! Azonnal!- ragadta meg a kezem Lay és elkezdett kifelé húzni. Már majdnem kiértünk az ajtón, amikor hatalmas rántást éreztem a kezeimen, és eltűnt mellőlem Lay és Luhan.
- Dóri, fuss!- nyöszörögte Luhan a fal tövébe rogyva. Rémülten futni kezdtem, ám a semmiből feltűnt egy nő, és a hajamnál fogva a földre lökött.
- Azt hiszed, hogy csak így megléphetsz?- sziszegte az arcomba- Van még egy tartozásom.
- Nem ő ölte meg Shinwoot!- mondta a társa- Élve kell a főnököknek, ha megölöd, téged halálra kínoznak!
- Engedj el!- sikítottam, miközben próbáltam szabadulni.
- Kuss legyen!- ütötte a fejem a földbe.
- Hagyd őt békén!- esett neki Luhan Shinwoo barátnőjének. Lay a társával küzdött, akit egyszer olyan erővel vágott a falnak, hogy ájultan esett össze. Épp segíteni akart Luhannak, amikor Shinwoo barátnője a lépcsőkorlát egyik letört darabjával hasba szúrta a vele harcoló fiút.
- NEEEEEEM!- sikítottam fel. A nő és a társa pillanatok alatt eltűntek, mi pedig fejvesztve rohantunk Luhanhoz.
- Luhan…- zokogtam- Miért csináltad ezt?
- Inkább ez, mint, hogy te halj meg…- suttogta erőtlenül.
- Te sem fogsz meghalni… Nem halhatsz meg!
- Ki kell venni a fát a hasából… Így nem tudom meggyógyítani…- Lay szeméből is patakokban folytak a könnyek.
- Dóri… húzd ki…- halkult egyre jobban Luhan hangja.
- Nem… én nem… nem tudom… nem megy…- zokogtam. Lay megfogta a korlátdarabot, és egy hirtelen mozdulattal kirántotta Luhan hasából. Lu felüvöltött a fájdalomtól, Lay pedig rögtön a fiú hasán tátongó sebre tette a kezét.
- Ne haragudjatok…- motyogta Luhan, majd vért kezdett köhögni.
- Ne, Luhan, ne tedd ezt!- sírta Lay- Hallod? Ne merészelj itt hagyni!
   Luhan vett néhány mély levegőt, majd üveges tekintettel meredt a semmibe.
- LUHAN!- sikítottam zokogva.
- Nem, ez nem lehet- Lay megállíthatatlanul sírt
- Nem hagyhatsz itt! Nem teheted!
   Én teljesen kikészülve zokogtam Luhan kezét szorongatva, miközben Lay minden erejét összeszedve próbált segíteni barátján. Lay keze egyre erősebben izzott, majd 2 perccel később Luhan fuldokolva kapkodta a levegőt.
-Istenem!- tört ki Layből a zokogás, miközben Luhan nyakába vetette magát.
- Én élek?- kérdezte Luhan teljesen sokkos állapotba- Úristen, én tényleg élek! Köszönöm!
- El kell tűnnünk innen!- mondta Lay kicsit később.
- Szólok Kainak, hogy jöjjön értünk- mondta Luhan fáradtan.
   Pár perccel később Kai bukkant fel a semmiből.
- Jézusom, veletek meg mi történt?- nézett ránk rémülten.
- Vigyél el innen minket!- sírtam- Haza akarok menni!
   Egymás kezébe kapaszkodtunk, és a következő pillanatban a nappalinkba találtuk magunkat. Luhan a vérveszteség miatti fáradtságtól csuklott össze, Lay a kimerültségtől, én pedig sokkos állapotba kerültem, de megkönnyebbülten ölelgettem a két fiút, miközben megállíthatatlanul folytak a könnyeim.

- Uramisten, veletek meg mi történt?

2014. március 5., szerda

32. rész



32. rész:
*MinSeo szemszög*

   A következő napok rettenetesen jól teltek. Végre nem kínzott a sok gondolat, nem fájt állandóan a fejem és végre úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Taoval is minden rendben volt, nem jött ki rajta a gonosz énje, bár olykor-olykor voltak perverz és goromba megjegyzései, de mindig bocsánatot kért. Bevallom, kezdtem hozzászokni ezekhez a megjegyzéseihez, és az igazság, hogy ezek nélkül nem is lett volna Tao. Nagyon jól kijöttünk egymással, sokat beszélgettünk és néztünk filmeket, nevetgéltünk és főztünk vacsorát. Amikor néha-néha rámtört a fejfájás, mindig mellettem volt, ha bármire szükségem volt, már rögtön ugrott is és próbálta a lehető legnagyobb támaszt nyújtani nekem. És ez jó érzés volt számomra. Napról napra egyre jobban beleszerettem, és éreztem, hogy ezzel ő sincs másként, de valahogy egyikünk sem merte kimondani ezeket a szavakat.
- Mehetünk? – kopogott be a szobám ajtaján széles mosollyal az arcán. Bólintottam, majd magunkra kaptuk a cipőnket és kimentünk a hűvös éjszakába.
   Bár eleinte nem rajongtam az ötletért, hogy este sétálgassunk, de Tao mindenáron meg akarta mutatni éjszaka is a környéket, és elvinni egy helyre, ahol gyerekkorában sok időt töltött. Végül beadtam a derekam, hisz egy lélek se tartózkodott rajtunk kívül itt, na meg itt volt Tao, mellette mégiscsak biztonságban voltam.
   Végigfutott a gerincemen a hideg, ahogy megcsapott minket a kinti levegő, de aztán kellemes melegség járt át. Tao elindult balra, én pedig követtem. Egymás mellett lépdeltünk, néma csendben, egyikünk sem szólt egymáshoz. Egyáltalán nem volt zavaró, valahogy az, hogy beszélgetni kezdjünk, csak elrontotta volna a hangulatot.
   Egyre messzebb kerültünk a háztól, a fák pedig egyre sűrűsödtek körülöttünk. Kezdtem kicsit félni, mégis miféle helyre megyünk mi, de Tao amennyire tűnt felelőtlennek és rémisztőnek, teljesen az ellentéte volt.
   Nem messze tőlünk, az egyik bokorból neszezést hallottunk, és egy csapat madár rebbent fel. A hirtelen jött zajtól megijedtem és megugrottam, aminek következtében meglöktem Taot.
- Bocsi – pirultam el zavaromban, és csak remélni mertem, hogy a sötétben nem látta az arcomat.
   Tao csak halkan felkuncogott, és láttam rajta, hogy egy hatalmas mosoly ül az arcán. Elléptem mellőle, hogy nagyobb legyen a távolság közöttünk, de ekkor Tao megfogta a kezem. Ujjainkat lassan összekulcsolta, és mikor látta, hogy nem ellenkezem, még nagyobb lett a vigyor az arcán és gyorsított a tempón. Értetlenül néztem rá, és szívem rettenetes izgalommal dübörgött mellkasomban. Gyomromban apró pillangók kezdtek el repkedni, és egész testemet valami megmagyarázhatatlan érzés vette át.
   Néhány perccel később egy nagyobbacska tó tárult szemünk elé. Kisétáltunk egészen a stégnek a végére, és megálltunk.
- Itt vagyunk – engedte el a kezem Tao, és megtámaszkodott a korláton, miközben tekintete a tó felszínén csillogó fényekre tévedt.
- Ez… gyönyörű… - suttogtam, és a látványtól könnybe lábadt a szemem. A Hold ragyogása, mely visszaverődött a víz felületén, megnyugtató volt, és a csend, mely körbeölelt minket, az a mérhetetlen nyugodtság és harmónia, minden aggodalmat kisöpört belőlem.
   Fogalmam sincs, mennyi ideje állhattunk ott. Vártam, hogy Tao megszólaljon, hisz biztos voltam abban, hogy szeretne mondani valamit. Láttam arcán, hogy kikívánkozik belőle valami, de nem tudja, hogyan álljon neki; éreztem rajta, egyszerűen csak tudtam és kész.
- Oké, Tao, lassíts, túl sok minden forog egyszerre a fejedben – torzult el hirtelen arcom, amikor Tao szabadjára engedte gondolatait. Egészen eddig figyelt arra, hogy elzárja gondolatait, de amint kiértünk a stégre, a fal leomlott és ebből is láttam, hogy azzal, hogy idejöttünk, egy részletet mutatott meg az életéből, a múltjából.
- Mi? – kapta rám hirtelen tekintetét – Jaj, úristen, ne haragudj – mondta zavartan, mire csak elmosolyodtam.
- Semmi baj. Ne aggódj, nem láttam semmit, csak érzékeltem őket – felsóhajtottam, majd én is belemerültem a természet szépségébe.
   Újabb percek teltek el, az idő már lassan éjfél felé kezdett járni, az éjszaka pedig egyre hidegebb lett. Szerettem volna visszamenni, mert már eléggé fáztam, de nem akartam megzavarni Taot. Fázósan dörzsölgettem kezeimet, de nem volt hatásos. Ekkor Tao hirtelen ellökte magát a korláttól, majd mögém sétált és megölelt. Fejét vállamra támasztotta, vett egy nagy levegőt, majd lehunyta szemeit és csak álltunk. Bennem még a vér is megfagyott; egyáltalán nem számítottam erre. De aztán átadtam magam az érzésnek, és hagytam, hogy hadd öleljen.

*

*Eközben Dóriéknál*

   Miután Dórit megtámadták, otthon a hangulat ismét feszültté vált. Mindenki sokkal óvatosabb volt, még több riasztót szereltek fel, és az ajtókat, ablakokat lefekvés előtt többször is átnézték, hogy jól vannak-e bezárva.
   Dóri a következő napokat az ágyban töltötte. A térde elég csúnyán megsérült, és ki is hívtak hozzá másnap egy orvost, aki parancsba adta, hogy néhány napig pihentesse, és ne mászkálgasson. A főnöknek másnap be is telefonált, hogy néhány napot ő is kivenne, amit természetesen megértett és mielőbbi jobbulást kívánt neki.
- Jól vagy? – ült le mellé az ágyra Baekhyun, miután az orvost kikísérte.
- Fogjuk rá – erőltetett arcára egy mosolyt Dóri, majd felsóhajtott.
   Baekhyun lerúgta lábáról papucsát, és barátnőjéhez bújt. Egyik karjával átölelte, míg másikkal megfogta a lány kezét, aki csak mellkasára hajtotta a fejét.
- A kávézó milyen állapotban van? – kérdezte kissé szomorúan.
- Hát… Chanyeol és Kris azt mondták, hogy már nagyjából sikerült helyrehozni a dolgokat, de még néhány napba beletelik, míg minden olyan lesz, mint régen – felelte Baekhyun és egy puszit adott a lány fejére – Mire meggyógyulsz és visszamehetsz dolgozni, minden olyan lesz, mint régen. Talán még jobb is – próbálta biztatni Dórit, aki megeresztett egy halovány mosolyt.
- Remélem is. Bárki is tette, egyszer kerüljön a szemem elé, és isten bíz, hogy addig ütöm, amíg mozog – szorította ökölbe kezeit az idegességtől.
   Hiába is, a kávézó volt a másik otthonunk, nagyon szerettünk ott dolgozni, és az, hogy ezt tönkretették, eléggé megviselte Dórit. Az embereknek olyan ritkán adatik meg, hogy olyan helyen dolgozzanak, ahol szeretnek és mi ezen kevés emberek közé tartoztunk, és most mégis elvették tőlünk, hacsak egy rövid időre is. A helyzetet pedig az is rontotta, hogy továbbra sem tudtuk, ki vagy kik tették ezt és miért.
- Ne aggódj, elkapjuk a tetteseket. Pontot fogunk tenni a végére, és többé nem kell majd aggódnotok – simított végig Dóri arcán. – De bár tudnánk, hol is álljunk neki a keresésnek. Legalább lenne valami kiindulópont vagy akármi, amin elindulhatnánk.
- Na igen, ez sokat segítene. Amúgy nem hagytak maguk mögött semmiféle nyomot a kávézóban?
- Nem, a fiúk nem találtak semmit.
- Aish, nem lesz ez így jó… - sóhajtott fel ismét Dóri.
- Min gondolkozol ennyire? – kérdezte Baekhyun néhány perccel később, miután mindketten elcsendesedtek, és csak egymás lélegzését hallgatták.
- Hát… most így eszembe jutott a tegnapi nap, és sehogy sem fér a fejembe, hogy mégis hogy sikerült néhány másodperc alatt ekkora felfordulást csinálni, ráadásul ilyen csendben. Mert aki ott volt mellettem, tuti nem egyedül jött, és ha többen is voltak, akkor sem csinálhattak ekkora káoszt ilyen rövid idő alatt. Vagy ha mégis, az hallottuk volna.
- Ebben van valami. Úgy gondolod, természetfelettiek voltak ott? – nézett barátnőjére érdeklődve és próbálta követni a lány gondolatait.
- Igen – ült fel Dóri az ágyon, hogy szembenézhessen Baekhyunnal – Ami, ha azt vesszük, egy kiinduló pont. Valahonnét nem tudjuk kideríteni, megkeresni azokat az embereket, akiknek van képessége?
- Nem hülyeség, amit mondasz. Sőt! – csillantak fel hirtelen a fiú szemei – Erre nem is gondoltam. Csak ugye ezzel az a baj, hogy mindenki próbálja eltitkolni, és így nehéz lenne őket felkutatni.
- Azt gondoltam, de… valamelyikőtöknek nincs olyan ismerőse, akinek ilyesfajta képessége lenne? Hogy meg tud találni embereket vagy valami?
- Ez egy nagyszerű kérdés. Nem tudom, de megkérdezhetjük a többieket, hátha ők ismernek valakit. Nem tudom, hogy jutunk-e ezzel valamerre, de jelen pillanatban nincs semmi más ötletünk – húzta vissza magához Dórit és megcsókolta – Imádom, hogy ilyen okos vagy.


*Néhány nappal később*
   Szombat volt, késő délután, amikor Taoval leparkoltunk a ház előtt. Csaknem egy teljes hetet töltöttünk távol mindentől, így ideje volt ismét visszatérni. Bár szívesen maradtam volna még, de már hiányoztak a többiek és aggódtam, hogy mi van velük. Taoval folyamatosan gyakoroltam a képességem elsajátítását, ettől függetlenül felkészítettem magam arra, hogy a fejfájásaim ismét visszatérnek.
Épp kiszálltunk a kocsiból, amikor Dórit és Baekhyun pillantottam meg az utca végén. Ők is észrevettek minket, mert Dóri sikítva kezdett el rohanni felém, és néhány pillanattal később már egymás nyakában lógtunk.
- Úristen, de jó, hogy ismét itthon vagy – szorított magához erősen.
- Hát még én, hogy örülök, hogy látlak titeket – engedtem el, és szélesen rávigyorogtam.
- Milyen volt ez a kis kiruccanás? – nézett végig rajtunk Dóri – Tao jól viselkedett?
- Hát… egyszer meg akart erőszakolni, de amúgy minden rendben volt – mondtam, mire Dóri szemei elkerekedtek és dühösen pillantott Taora – Nyugi, csak vicceltem. Nem volt semmi, minden okés volt.
- Fhúú, te, ezt még visszakapod – bökött oldalba Tao a kijelentésem hallatán, majd kivette a bőröndöket a csomagtartóból.
- Akkor ennek örülök.
- És ti hol voltatok? – kérdeztem.
- Csak sétáltunk egyet a környéken, unalmas volt itthon – felelte Baekhyun és magához ölelte Dórit.
A Tao és Baekie segítettek bevinni a csomagokat a lakásba, ahol teljes csend fogadott minket.
- Ezek hová lettek? – néztünk össze Dórival, de a fiúk nem igazán törődtek ezzel.
- Így vártak engem haza, na szép – fontam össze durcásan a karjaimat magam előtt, de persze csal poénból.
- Lehet filmet néznek, nézzük meg őket fent – tanácsolta Dóri, így mindketten felmentünk az emeletre.
- Mi ez a hang? – kerekedtek ki a szemeink Suho szobájának ajtaja előtt. – Milyen lány van nálunk?
Dórival értetlenül néztünk egymásra, majd egy vállrándítás után bekopogtunk az ajtón és benyitottunk. A látványra, ami fogadott minket, egyáltalán nem számítottunk.
- Wáááááá!!!! – sikított fel mind a tíz fiú, miután megláttak minket az ajtóban, és gyorsan eltakarták az ölüket azzal, ami épp a kezükbe akadt, majd kikapcsolták a tv-t.
Mi Dórival abban a pillanatban becsaptuk az ajtót, hátat fordítottunk és lerohantunk az emeletről, ki a házból, majd a szökőkútnál összerogytunk, annyira kellett nevetnünk.
- Jézusom… - csak ennyit bírtunk kinyögni. A könnyeink percek alatt kifolytak és egymásba kapaszkodva próbáltuk feldolgozni az előbb látottakat.
- Most… ezek komolyan… a szobában… egyszerre mind a tízen… pornófilmet néztek és… és… ne máááár – csapkodtuk a földet kínunkban.
Baekhyun és Tao is kijöttek a nagy nevetésre, és hiába kérdezgették, mi bajunk van, nem bírtuk nekik elmondani. Csak nevettünk és nevettünk és próbáltuk abbahagyni, de nem ment. Nagy nehezen felültünk a szökőkút szélére, és ott folytattuk a nevetést, de egyszerűen nem bírtunk leállni.
- Én azt hiszem, tudom, mi történt – mondta Baekhyun Taonak, aki csak felvont szemöldökkel csóválta a fejét, miközben minket nézett – Szerintem rájuk nyitottak a fiúkra, amikor ők épp izé… tudod… azt csinálták. – vakarta meg zavartan a tarkóját, mire Tao csak felröhögött.

Lassan már tíz perc is eltelt, de még mindig nem bírtuk abbahagyni. Aztán amikor Dóri véletlenül elvesztette az egyensúlyát és belecsúszott a szökőkútba, a két fiú is csatlakozott hozzánk, így már négyen nevettünk kint az udvaron.